Itt is a részlet:
"
De kis Rozi, kis állami védett, már ehhez hozzá volt szoktatva. Nem is lehetne az, hogy őtet ne verjék, őtet csak verik. Az már nem is fáj olyan nagyon, hogy visítson, fáj, de már hozzá van szokva, el van rá készülve, hogy neki minden falat ételért bizonyos verést kell elszenvednie, úgyhogy ő ilyenkor is csak hallgat, ha verik, mert minek sírjon, senki se vigasztalja meg, senki se menti meg, és nem is törüli le a könnyét, az állami gyereket csak verik. Ő nem tudja még, mi az, hogy ő állami gyerek, csak nála ez a dolog technikája, hogy ha verik, nem sír. Ha ételt lel, megeszi, ha ütik, hallgat.
De most valami csoda történt.
Megjelent a helyszínén az állam.
A Néni jött, a felügyelő néni, aki meg van bízva a kiadott lelencnek a gondozásával, és kijött most a tanyára, és megnézte, hogy kis Rozival mi van, s mi lesz húsvétkor, és véletlenül éppen rajtakapta, hogy a kedves anyám verte az állami gyereket.
Ebből nagyon furcsa dolog lett. A szelíd és csöndes Néni kiabálni kezdett, ellenben a nagy, fekete kedves anyám igen hallgatott.
- Azt hiszi, nincs más, akihez a gyereket odaadhatom? - mondta a Néni. - Majd meglátja, hogy van... Hogy néz ki ez a gyerek? Hol vannak a ruhái? Hol vannak a ruháid?
Rozi az ártatlanság zsenialitásával azt mondta:
- Kedves anyám mindig a Cicára meg a Macára adja.
- Mi az, maga a macskákat hálatja a gyerek ruháiban?
És a kedves anyám csak hallgatott.
S a kis csodálatos megértette, hogy itt baj van, a Néni buta, s azt hiszi, hogy azok valami macskák, pedig azok az ő testvérei.
- Nem macska. Jány.
- Ahá! - értette meg a Néni. - Maga a saját gyerekeire adja az állami ruhákat? No jó, hogy tudom. Azonnal összeszedni minden állami ruhát, s a gyereket viszem. Éppen van egy jó helyem a számára, bent a faluban.
Nem volt mit tenni, kedves anyámnak össze kellett szedni a ruhákat, és a Néni kocsira rakta a kislányt, és egyszerűen elvitte magával. És a kis Rozi egy szót se szólt, már megint a nagy bölcsességénél maradt, hogy neki nem szabad megszó-lalni, ha róla intézkednek.
S a kocsi végül is beért a faluba, és megállott egy szép ház előtt, ahonnan kijött egy piros arcú, kövér, vidám néni, és ölbe kapta a kis Rozit, és nagyon hálálkodott a Néninek, hogy ilyen szép húsvéti ajándékot hozott neki.
De a kis Rozi már megint kívül érezte magát a világon, s újra hallgatott, és morózusan nézett apró, fekete szemeivel.
- Én kedves anyámhoz akarok menni -
mondta, s letörölte az arcáról a csókokat.
De a kövér néni csak nevetett, s bevitte a szobába, és nagy babát mutatott neki, hogy: nézd csak, ez mind a tiéd lesz, ha itt maradsz.
Ám ő egyre jobban gyanakodott, és a Jézusért sem hitte volna el, hogy neki nem kedves anyja a kedves anyja, hiába mondták, hogy nem az szült tégedet, nincs neked anyád.
Ez még jobban megrémítette és megharagította, hogy most ezek az idegenek el akarják rabolni az ő kedves anyját.
Már a Néni el is ment, s csak biztatta utolsó szavával is a kövér nénit, hogy: csak bánjon vele szépen, akkor majd meglátja, megszereti magát a kis Rozi.
Kis Rozi nagyon el volt bigyeredve, az a sok minden, ami ma történt, a fürdés, a sok meztelen lánytestvér, a kenyér, a szalma, a verés, a Néni, a szekér, ez sok volt neki egy nagypéntekre.
- Le foglak fektetni, kicsikém, úgyis rengeteg dolgom van - mondta a kövér néni, s lefektette kis Rozit egy nagy díványra, s betakarta úgy, ahogy volt, meleg kendőkkel.
De kis Rozi csak hagyta, azzal a fifikus kis ravasz eszével azt mondta magában, csak ereggy ki innen.
S mikor a kövér néni kiment, ő abban a pillanatban felugrott, és minden habozás nélkül kifutott a szép szobából, a nagy hajú babák mellől, és ki az udvarra s ki az utcára. És olyan kutya szerencséje volt, hogy senki se látta meg. Az egész faluban mindenki húsvétra készült, senki se volt az utcán, s kis Rozi mehetett, amerre a szemével látott.
És ő szaladt az úton, a poros országúton, és ment, amerre az út ment, míg csak ki nem ért a faluból. Akkor ment tovább, és csak ment, csak ment, s látta az eget, ahogy a földre ért, s azt gondolta a gömbölyű kis eszével, hogy ott van a világ vége, és ott már jó lesz.
És már néha azt hitte, hogy meg tudja fogni a kis kezével a világ végét, de újra jött az út mellett egy fa, azután jött egy kút, és a világ vége nem akart ideérni. Addig-addig, hogy végén jött egy falu, amilyet ő még sose látott.
De ő csak ment, csak ment a kis lábain, pedig már olyan fáradt volt, hogy folyton megállott, és fázott. Lila volt a szája, és lúdbőrös az egész teste, de ő azt nem tudta, hogy mit jelent, s azt sem tudta, hány hét a világ.
Egyszer csak megszólítja egy asszony:
- Hová mégy, te kislány?
Nagy lompos kutyák voltak mindenfelé, és a kis Rozi meg volt szeppenve, s csak nézett a nénire.
Igen, de a néni hirtelen csak összecsapta a kezét.
- Én ismerem ezt a gyereket, ez a Tülkösné egyik lánya. Hogy kerülsz te ide?
No, most jött a kis Rozi nagyszerű csalafinta esze. Nem merte megmondani, hogy elszöktem, hanem azt mondta:
- Bejöttünk kedves anyámmal a piacra, és kedves anyám elveszett. Kedves anyámhoz akarok menni.
S most először egész nap, rázendítette a sírást. Igen, mert azt érezte, hogy most aztán csak a sírás segít rajta. Mert ha sír, nem kell beszélni, ha sír, megsajnálják, s megteszik, amit kér, és ha sír, minden jó lesz, mert a sírástól félnek az emberek, de persze csak idegenben, otthon nem fél senki attól, ha ő sír, otthon nem érdemes sírni.
Hát a sírás csakugyan használt. A néni kézen fogta, s mikor megérezte, milyen hideg a kis Rozi keze, ölbe vette, a kötényével takargatta, és bevitte a maga házába. Ott lefektették, és faggatták és sajnálták.
És a ravasz kis Rozi elfogadott minden részvétet, s csak annyit árult el, hogy: �a világ végén jó�.
Senki sem értette. Éccaka ott hált, s másnap reggel, húsvét szombatjának reggelén befogatott a bácsi a kocsijába, mert ezek is gazdagok voltak, és lovuk, szekerük volt és nagy házuk, és kocsin vitték haza kedves anyámhoz.
No, ott nagy zsivajjal rohantak rá a gyerekek, és még a kedves anyám is furcsán nevetve pislogott rá.
- No, te rossz kutya, letöröd mégeccer a kenyérnek a pilléjét? Tudja, komámasszony, annyit kap, ami belefér, és megszökött a disznó a fürdetés elől a szalmakazalba, és ott zabálta a kenyeret... Csak kitapodni a belét az ilyen állami kölyöknek!
Evvel lehajolt kis Rozihoz, és megtörülte az arcocskáját. De azért nem állotta meg, hogy egyet ne düffentsen a kicsi hátán.
Kis Rozi fellesett, s meglátta a kapun keresztül a távolban az ég alját. Nagyon csodálkozott, hogy itt is van világ vége. Míg itt lakott, nem is vette észre...
- Na, jó itthon, te nyavalyás?
- Ott - nyújtotta kis ujját, s a távolba mutatott.
- Mi az az ott?
- Ott... ott...
Nem merte kimondani, hogy ott jobb, a világ végén... Ott jó lehet."
Bejegyzések
