Sok-sok mosoly

Boldognak lenni...a tegnaphoz képest azért a ma merőben jobb volt...
Hangolódok a szünetre és a karácsonyra...annyira jó lesz!!!:D Ma meg ami a templomban lezajlott...ohhh mókust a papucsba!:P(a résztvevők tudják mire gondolok)Találtam egy klipet amiben nem is a zene a fontos,hanem a képélmény amit nyújt,elképesztő.

És így utoljára egy történet:
Kocsis József

Fekete karácsony hava
Elolvadt rég a tavalyi hó, és elvitte magával azoknak a lábanyomát, akiket pedig friss buzgalmában megőrizni akart volna az öröklétnek.

Ez egy másik karácsony.

Most kezdődik csak majd az esti gyertyagyújtással, ám a fénynek nincs előjele; szürke, kedvetlen és borús a tájék, s ránehezedik egy hatalmas, egybefüggő felhőtömb, mozdulatlan és áthatolhatatlan, ameddig ellátni; a szürkének egyetlen árnyalatával van kifestve, épp hogy csak átszivárog rajta a napfény, hogy nappal lehessen legalább. A kora délelőtt világossága ez a szűrt fény, de alighanem ez marad itt velünk az esti sötétig, nem tud igazán nappali színűre fényesedni.

A kerítésen belül növendék fenyők gubbasztanak, csúcshajtásuk most van egyvonalban a vaskerítés felső peremével, egy év múlva már nem kell majd a rések közt kukucskálniuk, ha az utcán történtekre rákíváncsiskodni támadna kedvük. Közöttük, már fölébük magasodva, két esztendős kis bambuszcsoport áll: véznák, s fiatalosan mozgékonyak; emberként fiatal fiúk volnának, hetykék és vásottak.

Nagybeteg fiam ajándéka ez az olajfára s fűzre emlékeztető levelű örökzöld növény; ültessétek el, nektek hoztam, mondta, és itt hagyta. Maga helyett, ezt nem mondta, tudtam mégis: erre gondol, hogy ideszegődhessék majd szükségből mihozzánk, tartozni kell valahová, s hova mehetne, hogy a mindig zöld levelek közt meghúzhassa magát miközöttünk örökre, erre a kis időre. Itt volt hely éppen, az ablak előtt, ide került; most hát rálátok mindig akaratlan, valahányszor az ablakhoz lépek, és visszanéz rám ez a felnőttként is kamaszos-suta örökzöld, és ideint mindannyiszor egy-egy figyelmes levél a kicsi lombból.

Most mintha apró pihékben hó vágyakozna leereszkedni a földre, lehet eső is ebből, nem tudni még, merre fordul a kedve.

Hó kellene most, estére karácsony készülődik (szenteste, ahogy mondják), ha csak vékonyka csipketerítő is, szikrázó hókristály csillagokból, de fehér mindenképpen; hó, kicsi hó…

Helyeselve bólogatnak a bambuszágak, a törpébb hajtások bizakodva meglódulnak, összeverődik sok apró tenyér: a kemény levelek a törékeny pelyhek után sóvárogva kapkodnak, s vágyakozás feszül a bambusz ég fele nyújtott ághajtásai közt: hó kellene most, karácsonyi hó.

Ha mégsem sikeredne - jaj, mintha abbamaradt volna a pelyhek felderítő próbarepülése -, elhatározom: szavakból nagy havat rakok én össze (nem igaz, hogy nem; miért ne lehetne?), varázsolok, ha kell, a tűlevelek hegyére puha pamacsokat s kavargó nagy pelyheket a bambuszágak közé, kapkodjon utánuk játékosan s szilajul örömében.

Legyen hát hó! - mondom és a szemem behunyom. Felnyitom-e még? S ha igen: mire? Biztosabbnak látszik a képzeletem: puhán elomló, vastag havakat látok mindenfelé, az ámuló bambusznak derekáig ér már, hálásan integet, így képzelem, örömében.

Kis idő múltán kinyitom aztán mégis.

Szállingózik a hó megint, gyönyörű s hihetetlen: ez már, ami megvan, ez az áttört, aprócska csillagokból összeálló hókristály mintás csipke elegendő fehérnek, s el nem olvadhat; száraz-hideg a föld, fagyottan ágyaz a készülő hótakarónak. Az első pihék a bambuszlevelek szétálló V-betűin győztes örömmel megülnek.

Karácsony ez, épp hogy fehér csak, s kápráztató.

Estére gyertyák gyúlnak a fenyőágakon. Szemem behunyom majd, lobogásuk ne vakítson. Hallom a csillagszóró sercegését, és ez az elveszett fényeket lopva visszaidézi.